 
 
            Az utcánkban lakott egy tizenhárom éves úriember. Az ismerőseim azt
mondták, hogy Szeplős Márknak hívják, és hatodikba jár. Ez a fiú már
régen fölkeltette az érdeklődésemet. Talán azért, mert minden elképzelést
felülmúlóan szeplős volt, de talán azért is, mert mindig gondterhelt
képpel járt-kelt. Úgy döntöttem, megvizsgálom a dolgot. Egy napon, amint
megláttam őt, megkérdeztem tőle:
   – Miért jársz mindig ilyen képpel, fiam?
   – Milyen képpel? - úgy tett, mintha nem értené.
   – Elgondolkodó és gondterhelt képpel, fiam. - Csak vonogatta a
vállát.
   – Én mindig ilyen vagyok.
   – Ne beszélj bolondokat, Márk - mondtam - egy srác a te korodban
nem járhat-kelhet folyton ilyen bánatos arccal. Miért vagy ilyen bús?
Hiszen vannak szüleid, barátaid, van biciklid…
   – Azt is tudom - folytattam -, hogy kísérletezel valami ismeretlen
vegyszerrel, és hogy sikerült már robbanást előidézned, ami két órára
megmérgezte az utcánk levegőjét. Remélem, nem valami rádióaktív dolog
volt?
   – Igen? - kérdezte Márk halálos nyugalommal, és kifújta az orrát,
de az ábrázata rezzenéstelen maradt.
   – Mi a bánatod?
   – Nem lehet, hogy te magad keresed a bajt, barátom?
   – Esküszöm, hogy nem.
   – Akkor hogyan?… Miért?
   – Hát ez az, miért - vonta meg a vállát: - Egyszerűen a sors,
vagy, ha úgy jobban tetszik, a körülmények. Minden jel arra utal, hogy
alapvetően a sors üldöz engem.
   – Milyen szörnyű kalandjaid lehetnek? Mert amennyire tudom, nem
vadászol tigrisekre Burmában, és nem akarod meghódítani az Antarktiszt!
   – Épp ez benne a szörnyű. Nem utazom az Antarktiszra és nem
vadászom tigrisekre Burmában, egyáltalán, uram, semmit nem csinálok, és
ennek ellenére folyton rettenetes dolgok történnek velem. A
leghétköznapibb dolgaim szörnyű kalandokká változnak…