A Korda Könyvkiadó és Nyomda könyveinek archívuma
Az utcánkban lakott egy tizenhárom éves úriember. Az ismerőseim azt mondták, hogy Szeplős Márknak hívják, és hatodikba jár. Ez a fiú már régen fölkeltette az érdeklődésemet. Talán azért, mert minden elképzelést felülmúlóan szeplős volt, de talán azért is, mert mindig gondterhelt képpel járt-kelt. Úgy döntöttem, megvizsgálom a dolgot. Egy napon, amint megláttam őt, megkérdeztem tőle: – Miért jársz mindig ilyen képpel, fiam? – Milyen képpel? - úgy tett, mintha nem értené. – Elgondolkodó és gondterhelt képpel, fiam. - Csak vonogatta a vállát. – Én mindig ilyen vagyok. – Ne beszélj bolondokat, Márk - mondtam - egy srác a te korodban nem járhat-kelhet folyton ilyen bánatos arccal. Miért vagy ilyen bús? Hiszen vannak szüleid, barátaid, van biciklid… – Azt is tudom - folytattam -, hogy kísérletezel valami ismeretlen vegyszerrel, és hogy sikerült már robbanást előidézned, ami két órára megmérgezte az utcánk levegőjét. Remélem, nem valami rádióaktív dolog volt? – Igen? - kérdezte Márk halálos nyugalommal, és kifújta az orrát, de az ábrázata rezzenéstelen maradt. – Mi a bánatod? – Nem lehet, hogy te magad keresed a bajt, barátom? – Esküszöm, hogy nem. – Akkor hogyan?… Miért? – Hát ez az, miért - vonta meg a vállát: - Egyszerűen a sors, vagy, ha úgy jobban tetszik, a körülmények. Minden jel arra utal, hogy alapvetően a sors üldöz engem. – Milyen szörnyű kalandjaid lehetnek? Mert amennyire tudom, nem vadászol tigrisekre Burmában, és nem akarod meghódítani az Antarktiszt! – Épp ez benne a szörnyű. Nem utazom az Antarktiszra és nem vadászom tigrisekre Burmában, egyáltalán, uram, semmit nem csinálok, és ennek ellenére folyton rettenetes dolgok történnek velem. A leghétköznapibb dolgaim szörnyű kalandokká változnak…